I owe thanks for this story to Attila Mislai who translated it.
„Mi ez a hatalmas, ronda dudor a hüvelykujjamon?” Három évesen kérdezte ezt az anyjától. Napok óta vizslatta a kerek, sárgás duzzanatot, nem tudta kiverni a fejéből. „Az egy hólyag. Szopod az ujjadat, azért.” ”Ha abbahagyom, eltűnik?” ”Igen.” Szentül megfogadta. Ez volt az első felnőtt elhatározás az életében.
This story in English: https://www.stefanhammel.com/blog/2014/05/12/2756/
I owe thanks for this story to Attila Mislai who translated it.
Üldözték a képek. Mintha az ember váratlanul egy rossz filmben találná magát. Valahányszor babakocsi mellett ment el az utcán, látta magát, amint kirángatja a gyereket a kocsiból és rugdalni kezdi a járdán. Ha egy gyönyörű nővel találkozott, képzeletben letépte a ruháját és megerőszakolta. Amikor a szeretteivel volt, attól rettegett, hogy hirtelen kést ragad és leszúrja valamelyiket. Az otthonában, egyedül, elképzelte, hogyan gyújtja fel a függönyöket. Mikor szabadságra ment, Isten rémisztő parancsa zúgott a fejében minduntalan: „Ne legyen néked más támaszod, mindenedet hátrahagyva indulj vándorútra.”
Gyötrelmes volt. Minél erősebben igyekezett elűzni a hátborzongató fantáziákat és késztetéseket, annál erősebben kínozták. Végül, keserű dühében, így szólt: „Megérdemled, te szerencsétlen!” Azzal nekiállt elképzelni, megjeleníteni mindent, a lehető legárnyaltabban és legrészletesebben. Hogy taposna meg egy gyereket. Hogyan erőszakolna meg egy nőt. Hogyan mészárolná le a családját. Hogy gyújtaná fel a szülői házat. Hogy indulna útnak mindenét hátrahagyva. És ekkor a képek elvesztették a hatalmukat felette. Egyre sápadtabbak, egyre erőtlenebbek lettek.
This story in English: https://www.stefanhammel.com/blog/2013/07/14/2674/
A big thank you to Aleksandra Piatek from Poland who translated the story “A Jar of Wind”.
W Chinach żył pewien człowiek, który złapał wiatr do słoika. Do wszystkich odwiedzających mówił: „Mam go. On jest w środku”. Wielu przychodziło i odchodziło, kręcąc głowami. Nie czuli żadnego świeżego wiatru. Niektórzy pytali: „Co zamierzasz zrobić z tym pustym słoikiem?”
On wyjaśniał z dumą: „Kiedy potrzebuję wiatru, po prostu otwieram słoik i natychmiast przez pokój przechodzi chłodna bryza. Na przykład, gdy przyjmuję gości w moim mieszkaniu na poddaszu latem, narzekają: ‘Uff, jak tu gorąco’, a ja mówię: ‘Chwileczkę, zaraz to załatwię’. Jeden ruch nadgarstka – i świeża bryza przechodzi przez pokój. Albo gdy coś się przypali podczas gotowania, jednym słoikiem wiatru wszystkie zapachy natychmiast znikają”. Kilku powiedziało: „To otwórz słoik!”
Ale on odpowiadał: „Na miłość boską! Wtedy cały wiatr ucieknie. A co potem zrobię ze słoikiem?” Człowiek ten trzymał okna zamknięte, aby żaden zbłąkany podmuch nie przewrócił i nie rozbił słoika.
Po jego śmierci otworzono słoik. W środku nie było nic oprócz stojącego powietrza. Otworzono okna. Po raz pierwszy świeże powietrze przeszło przez pokój.
(From: Stefan Hammel: The Blade of Grass in the Desert, impress 2012)
The book is available in my Onlineshop.
Kind regards, Stefan
I owe thanks for this story to Attila Mislai who translated it and Katharina Lamprecht who wrote it.
„Borzasztó!”, jajveszékelt egy kaktusz, „Akkora tüskéim vannak, hogy egyetlen állat sem mer a közelembe jönni. Se madár, se gyík, de még a legparányibb hangya sem. Annyira magányos vagyok!”
„Te panaszkodsz?”, förmedt rá a társa. „Az én tüskéim olyan vékonyak és puhák, olyan gyengék, hogy nem tudom megvédeni magamat. Egyetlen állat sem tart tiszteletben. A gyíkok fel-le mászkálnak rajtam, csiklandoznak aprócska lábaikkal, a madarak oly mélyen vájják csőrüket a húsomba, hogy az már fáj. Utálom az egészet!”
„Mázlista!”, mondta az első kaktusz, „ a gyökereimet is odaadnám egy ilyen élményért!” „Istenkém, bárcsak érezhetném magamon az élet lüktetését!” És csak hajtogatták, csak sírták egymásnak a bajukat hosszasan. Mígnem egyszer nagyszerű gondolatuk támadt: ha kicserélik a tüskéiket, átélhetik egymás örömét. S rövid ideig, csakugyan, mindketten boldogok voltak. Az egyik attól, hogy élvezhette a madarak és gyíkok társaságát, a másik azért, mert végre elmerülhetett a nyugalomban és csendben. De nem tartott soká, kisvártatva újra siránkozni kezdtek. Az egyik fárasztónak, a másik unalmasnak találta új életét, sóvárgott a régi után, így azután visszacseréltek mindent. A megkönnyebbülés persze megint hamar elszállt, és az egész kezdődött elölről.
Egyszer arra járt egy bölcs, öreg kígyó és megpihent az árnyékukban. Egy ideig hallgatta, ahogy egymás szavába vágva mondják a magukét, majd halkan megjegyezte: „Sopánkodás helyett inkább tanulnátok egymástól”. Azzal tovasiklott.
A két kaktusz három éjjel és három nap törte fejét a kígyó szavain. Próbálták megérteni, hogy sikerült olyan különleges tüskéket nevelniük. Tanítani kezdték egymást, megosztották a tapasztalataikat. Némi gyakorlás után végre pontosan tudták, hogy lehet erősebb és nagyobb, vagy épp finomabb és lágyabb tüskéket növeszteni. Minél többet kísérleteztek, annál ügyesebbek lettek, ezerféle színes tüske sarjadt igyekezetük folytán.
Így már képesek voltak egyensúlyt teremteni a csendes nyugalom és az életteli nyüzsgés között. És a bölcs kis kígyó kedvéért mindig fenntartottak egy puha árnyékfoltot kettejük között.
This story in English https://www.stefanhammel.com/blog/2016/02/10/3020/
A short while ago I went to stay with some friends. When I was leaving, the hostess got a bad case of hiccups. “Look into my eyes for one minute and don’t blink,” I told her. “Thank you,” I said once the minute had passed. The hiccups had vanished.
“The Frozen Hiccup” illustrates another effective method of curing hiccups. The voluntary suppression of the blinking reflex acts as a kinaesthetic/figurative instruction to the subconscious to suppress the hiccupping reflex in the same way, with simultaneous distraction effects and the induction of a trance as an essentially symptom-free state. The trance is induced through eye fixation and cataleptic rigidity, and through overburdening with a challenging task. The intervention can also be used auto-suggestively as an exercise in front of the mirror. The intervention is based on one by Gerald Mozdzierz (Mozdzierz,1990).
(From: Stefan Hammel: Handbook of Therapeutic Storytelling. Sories and Metaphors in Psychotherapy, Child and Family Therapy, Medical Treatment, Coaching and Supervision, Routledge 2019)
I asked an AI developer to build me a chatbot with offers for therapeutic interventions based on my manual for therapeutic utilization, among other things.
The prototype has been refined and improved over the last few months.
You can find the AI assistant for Utilization and Supervision embedded in my
🔗 Blog.
If you feel like it, you can play around with it (e.g. ask: “my client suffers from moth phobia and tinnitus, how can I help her therapeutically / do you have a story I can tell her) and write me what positive / negative experiences you have had with it and what you think should be improved.
The AI also works if you speak to him in other languages.
I look forward to your feedback 📧.
Your Stefan
I owe thanks to Aleksandra Piatek for translating the story “Horse and Rider”.
Obserwowałam jeźdźca trenującego konia. Kobieta była niska i delikatna. Wałach, na którym jeździła, był pełen energii. W każdej chwili mógłby ją zrzucić, ale nie o to tu chodziło. Dwie dusze zmagały się ze sobą. „Kto prowadzi?” – to pytanie unosiło się w powietrzu. Kobieta nie spieszyła się z koniem. Chciała go ujarzmić, ale nie złamać jego ducha. Pragnęła jego szacunku i zaufania. Ostatecznie wygrała ten pojedynek i wierzę, że oboje byli szczęśliwi.
(From: Stefan Hammel: The Blade of Grass in the Desert, impress 2012)
The book is available in my Onlineshop.
Kind regards, Stefan
The story “Margaret and Lucy” has been translated to Polish by Aleksandra Piatek (pronounced “Piontek”). Thank you Aleksandra!
Kiedyś w małej szczelinie między kamieniami muru mieszkały dwie jaszczurki. Nazywały się Margaret i Lucy. Lucy leżała na murze cały dzień, wygrzewając się na słońcu. Margaret większość czasu spędzała, polując na owady dla siebie i swoich dzieci. Czuła irytację, gdy widziała Lucy na murze.
„Jak możesz tak marnować czas! Gdybyś była porządną jaszczurką, zajmowałabyś się swoimi dziećmi. Co ty tam robisz cały dzień?” – zapytała. Oczy Lucy zalśniły, a ona odpowiedziała: „Zbieram energię. Widzisz, robię coś dla moich dzieci”.
„Widzę to inaczej” – burknęła Margaret. „I poza tym, nie zdziwię się, jeśli pewnego dnia jakiś myszołów albo jastrząb porwie cię z tego muru”. „Zobaczymy” – odparła Lucy, wyciągając się na słońcu.
Margaret wolała spędzać czas, ścigając mrówki. W ostatnich dniach wyglądała na wyczerpaną. Czasami jej życie było zagrożone: brakowało jej zwinności potrzebnej, aby uciec przed łasicą czy kotem.
Dzieci Lucy jednak stały się silne i szybkie, jak ich matka. Wkrótce łapały największe pająki, najszybsze biegnące żuki, a nawet ogromne ważki. Ich ulubionym zajęciem było jednak leżenie na murze i wyciąganie się w słońcu.
(From: Stefan Hammel: The Blade of Grass in the Desert, impress 2012)
The book is available in my Onlineshop.
Kind regards, Stefan
One of the games we used to play at school was to stretch a rubber band between two fingers of one hand and then shoot folded bits of paper at the other pupils, or even at the teacher when his back was turned at the blackboard. It was against the school rules, of course, but it was still great fun and a good way of keeping boredom at bay. A sawn-off forked branch and a rubber ring from a preserving jar could be used in a similar way to make a stone catapult, and even now I still often think of these different kinds of catapults.
Sometimes wrinkles appear on my face because I am afraid, annoyed, sympathetic or troubled. I know that if they become a fixed part of my repertoire of facial expressions, in a few years’ time these expressions will turn into basic facial characteristics which determine my neutral appearance regardless of my mood – wrinkles and all. This is not what I want, and it is also not what I need.
My face muscles are like a worry catapult which is stretched between my ears. Whenever my skin tenses up in one spot and forms wrinkles in another, and whenever a particular level of tension has been exceeded, the catapult goes “pop” and the muscles relax. All the worries, all the annoyance, all the anger – catapulted away into time and space. Sometimes they are fired into nothingness, and sometimes they are sent to someone who – unlike me – will give them a good home. The only thing left on my face is a smile, as I know that the worry wrinkles have not made a home for themselves this time.
“The Worry Catapult” is an intervention which can be used at a somatic level to avoid or reduce stress-related facial wrinkles, at an emotional level for relaxation and at a social level to practice new behavioural patterns for dealing with interpersonal stress. The procedure is similar to the “clenched fist” technique, a “method which can be used by a child to ‘throw away’ tension and problems by clenching [and then relaxing] his or her fist.” (Olness & Kohen, 2001.)
(From: Stefan Hammel: Handbook of Therapeutic Storytelling. Sories and Metaphors in Psychotherapy, Child and Family Therapy, Medical Treatment, Coaching and Supervision, Routledge 2019)
The story “The Blade of Grass in the Crack” can be told in many situations described by patients as hopeless. It illustrates a fundamental principle of systemic therapy, namely that it is important to identify anything which may be useful, no matter how innocuous, and multiply it until it becomes a force which can hold its own against the stresses which at first appeared unassailable. The story can help clients who have resigned themselves to a situation – and their therapists – to adopt a searching attitude and identify solutions which previously appeared impossible.
The prisoner said, “Last night I dreamt that a blade of grass grew in a crack in our dungeon, just where the shaft of light which comes through the spy hole in the door hits our wall. It was watered by the moisture which drips from the dungeon roof and the walls. The roots grew stronger and forced the crack open a tiny amount, and a second blade of grass grew from these roots, right next to the first. Then we hung a belt on the door so that its silver buckle reflected a little light onto the second blade. This grew as well, and its powerful roots widened the crack a little more. We repeated this process again and again until the stone was surrounded by grass on all sides. When a year had passed, we pulled out the weeds, and the light shone through the cracks. We braced ourselves against the stone and pushed it outwards with all of our strength, inch by inch over the course of a day. Then we climbed out through the hole and were free.” “It’s a shame there’s no blades of grass growing in our dungeon,” sighed his fellow prisoner. The prisoner who had just related his dream stared at the wall for a long time. Then he asked, “And what do you think that is?”